Fodor Sándor interjú

 2008.11.24. 23:08
Kultúra
Én hurcoltam be őt a gyermekvilágba
[ 2007. december 07., 10:56 ]


 

  Beszélgetés a ma nyolcvanadik születésnapját töltő Fodor Sándorral

– Személyét, munkásságát jól ismerik az olvasók, most mégis arra kérném, mondjon pár szót csíksomlyói gyermekéveiről, a csíkszeredai gimnáziumhoz fűződő emlékeiről.

– Önmagamról, gyermekéveimről már mondtam eleget, részint eddigi munkáimban, részint önéletrajzi ihletésű utolsó könyvemben, a Mária lábától a sündisznóállásig címűben. Amint megszabadultam a katonáskodástól ’45 nyarán magánvizsgáztam a gimnázium VII. osztályából, utána pedig már osztálytársaimmal érettségiztem 1946 tavaszán. Így az 1946–47-es tanévben beiratkoztam a Bolyai Tudományegyetem német–román szakára. Előzőleg megkérdeztem Papp János igazgató urat, a csíkszeredai gimnázium akkori első emberét, hogy milyen szakot válasszak, mert én mindenképpen az Alma Materemben szeretnék tanítani. Ő ajánlotta fő- vagy mellékszakként a román nyelv- és irodalmat, mivel román szakos tanár akkoriban talán egész Székelyföldön nem volt. A tanügyi reformot követően, 1948-tól fő szakként kellett a románt vennem – ez is gond nélkül sikerült, bár negyedév végén, 1950-ben egyedüli bolyais voltam, aki román főszakosként sikerrel államvizsgázott. Sajnos azonban, akkortól – pontosan 1950 tavaszától – már hivatalból helyeztek ki bennünket egyetemi tanulmányaink, vizsgáink sikeres befejezése után. Így nem Csíkszeredába kerültem, Nagyszentmiklósra helyeztek egy elemi iskolába tanítani. Itt azonban csak egy évharmadnyit tanítottam, mert behívtak katonának. 1951 júniusától a kolozsvári Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz kerültem.

– Mit jelentett önnek Kolozsvár? Hát a régi és a mostani Kolozsvár?

– Kolozsvárra 1946-ban kerültem, amikor beiratkoztam az egyetemre. Sajnos, nem a legjobbakat mondhatom a Kincses Városról, amelynek gyönyörű Házsongárdi temetőjében készültem a vizsgákra. Bár az épületeket csodáltam, magát a várost idegennek, ridegnek éreztem és érzem – sajnos – ma is. Bármelyik székelyföldi város, falu (hogy Csíkszeredát ne is említsem) közelebb áll a szívemhez, mint Kolozsvár, ahová azonban a legkedvesebb sír köt , immár örökre. Évike lányomé. Ha valamiért, úgy a munkahelyeimért biztosan hálát adhatok a Fennvalónak. Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál ledolgozott 5 évért és a Napsugárnál töltött 33 évemért kiváltképpen. Mindkét helyen nagyszerű pályatársak mellett dolgoztam, akikkel jól szót értettem, és akik közül egyik se „versenyzett" magasabb, jobban fizetett beosztásért, hiszen a Napsugárnál például se Bajor Andor, se Kányádi Sándor, se Bálint Tibor nem voltak – velem együtt – párttagok, tehát nem is pályázhattak volna – mondjuk – főszerkesztői karrierre. A lap főszerkesztőivel, az első 3 évben Asztalos Istvánnal, majd pedig utódával, Farkas Jánossal volt szerencsénk, aki mellettünk állt, kiállt értünk – kivált a Kárpátok Géniusza uralmának utolsó évtizedeiben, amikor már csak párttagokat tűrtek volna meg a „pártsajtóban" – a Napsugár pedig annak számított.

–A gyermeklapnál eltöltött évek hozták a Csipike-köteteket?

– A Csipikének kezdetben nem sok köze volt a Napsugárhoz. Kedves barátunk, Réz Pál, a neves budapesti szerkesztő és műfordító, Bajor Andor régi barátja, hajdani osztálytársa, minekutána megismerkedtünk, összehozott a kiváló, kétszeres (akkoriban még csak egyszeres) József Attila–díjas íróval, Szász Imrével, aki vérbeli horgász volt, nemcsak olyan műkedvelő paccer, mint jómagam. Meghívtam hozzánk horgászni – meghívott ő is. A mintegy 190 cm magas, jóvágású Szász Imrét a családja Csipikének becézte. Feleségét Madárnak mondták, kisleányát pedig Nyúlnak. És az én kedves pálya- és kitűnő horgásztársam nem vetette meg a Milkov konyakot, amit ajándékba vittem neki. Első este megittuk, és Szász Imre fogadkozott, hogy megír engem. „Majd meglátjuk, ki kicsodát ír meg" – mondtam, és a végén nem ő volt az, aki széles vállain behurcolt engem a világirodalomba, hanem én őt a hazai gyermekvilágba, hiszen adva volt a Csipike név, a Nyúl és Madár, valamint a Réz Úr. Így született meg a Csipike, a gonosz törpe, mert a barátom azon az első estén elmondta nekem, hogy a világirodalom nagy alkotói rém gonosz emberek voltak (ezt én nem fogadtam el, hisz volt, van közöttük jó ember is legalább annyi, mint gonosz) – és a végén hozzátette, hogy márpedig ő is rém gonosz. Ezzel már meg is volt a témám. A többinek már nincs személyes vonatkozása a Csipike és Kukucsi kivételével – de azt nem mondom meg, hogy kicsodára gondolva írtam Kukucsiról, mert igencsak érzékeny ember létére még meg talál haragudni, mint Réz Úr, aki nem tudja megbocsátani nekem, hogy őbelőle csupán egy „ki-kincs"-et csináltam. Szász Imrének azonban igencsak megtetszett a gonosz törpe története, és átadta azt az Ifjúsági Kiadó szerkesztőjének, Aszódi Évának. Akkoriban azonban magyarországi kiadók nemigen adhatták ki könyveinket, csak itthon megjelenteket vehettek át. Aztán a Csipike és Kukucsi, a Csipike a boldog óriás, valamint a Csipike és Tipetupa a Napsugárban is megjelenhetett. Az utolsó rész, a Csipike és a gonosz ostoba azonban már politikailag annyira áthallásos volt, hogy csak 1988-ban jelent meg Magyarországon, tehát közvetlenül a rendszerváltás előtt. No, ez a Csipike története. Azóta is írom a Napsugár kisgyerekekhez szóló mellékletébe, a Szivárványba a Csipike postáját. Őszintén szólva, engem is szórakoztat.

– Nemcsak az ön írásait fordították, ön is fordított. Kiket?

–Igen sokat, mintegy tízezer oldalt fordítottam a klasszikus és kortárs román prózából, kivált az 1958 –1965 közöttiből, de a későbbi évekből is. Ezek között – persze – voltak remekművek, de voltak silányabbak is, amelyeket nem annyira minőségük végett tolmácsoltam, hanem megélhetési okokból. Ma is büszke vagyok például arra, hogy D.R. Popescu barátom remek Királyi vadászat című regényét én tolmácsoltam magyarul, ugyanígy jó néhány más munkáját, mint arra is, hogy Alecu Ivan Ghilia Rekviem az élőkért című regényének én lehettem magyar nyelven megszólaltatója. A fordítások során néhány nagyszerű barátra is szert tettem, akik végig mellettem álltak. A román barát az ingét is rám adta volna, ha úgy adódott, de ha (politikailag) bajba kerültem, félreállt, vagy csak titokban segített, szót nem emelt mellettem. Egymással is így voltak – kevés kivétellel, amilyen például Mircea Dinescu volt és maradt. Őt szigorúan elvi embernek ismertem meg.

– Első kötetébe, a Fehérfenyőbe (1954) felesége, Fodor Nagy Éva készítette az illusztrációkat…

– Máig is sajnálom, hogy a második kötetem címlapjáról lemondtam az egyébként kiváló nyomdai szerkesztő, dr. Tóth Samu rábeszélésére. Azt is a feleségem készítette volna, de Tóth Samu valamiért igencsak ellene volt annak, hogy házon belül állítsuk elő a könyvet, hogy a szerző felesége illusztrálja férje munkáit. Így aztán a feleségem elállt attól, hogy könyveimmel foglalkozzék. Legtöbbjét csak megjelenése után olvasta el. Mint ahogy az ő képeihez, festményeihez én is csak akkor szólok hozzá és mondok róluk véleményt, ha kifejezetten kéri.

– Feltételezem, Fodor úr tollából nem szárad ki a tinta. Milyen írásokat várhatunk?

– Immár nyolcvanéves vagyok. Legfeljebb csak rövid írásokra vállalkozom, esetleg könyvismertetéseket írok, ha nagyon megtetszik valamelyik pályatársam egy-egy jó könyve. Azt is elmondhatom, szép életem volt. Sok sikerrel, örömmel teli, de kudarccal és a legnagyobb fájdalommal is.

Székely Ferenc

Mondani könnyű

Fodor Sándor – születésnapi – megkövetése

Nemcsak azért, mert éppen ma nyolcvan éves, és mert magam is sok évtizeddel lettem „bölcsebb" azóta; de születésnapján mindenképp megkövetem Fodor Sándor írót, Csíksomlyó szülöttjét azért a meggondolatlanul nyegle hangért és elsietett lelkendezésért, amivel egyik művét, érzésem szerint a legjobbat (Egy nap – egy élet, regény, Kriterion, 1976), azon melegében feldicsértem a hajdani Ifjúmunkásban.

Rendes körülmények között, fölötte groteszk helyzetnek tűnik dicséretért megkövetni valakit, de talán mégsem indokolatlan. Gesztusommal egyidőben ugyanis akaratlanul jól lebunkóztam a sikeres, akkor már többszörösen díjazott író korábbi műveit. Annyira megkapó, őszinte és katartikus volt akkor számomra Fodor könyvének magába pillantása, leszámolása fiatalsága pózaival, illúzióival, hibáival és mulasztásaival, hogy szinte magától adódott a kritikusi szentencia éle: tulajdonképpen ezzel a munkával kellett volna kezdenie a pályafutását! Ez pedig, ugye, mennyire eljelentékteleníti és megkérdőjelezi a korábbi munkák valós értékét? (Fürdővízzel a gyermeket...)

Tudom, mert már akkor eljutott hozzám a híre, hogy zokon vette ítéletemet, bántotta ifjonti tapintatlanságom, én viszont sokáig éppen azt nem láttam be, hol is vétettem el vele kapcsolatban a lépést, s vetettem el a sulykot. Most sem követném meg pusztán csak illemből, kizárólag születésnapjára való tekintettel, hiszen tudomásul vettem azt, amit a Székelyföld idei júliusi számában közölt interjújában, bölcs életsummájaként kimondott: „Immár se egyének, se közösségek iránt nincs bennem harag, gyűlölet. Ha fiatalabb koromban volt is ilyen, mára kikopott belőlem. Mindazoktól, akiket akaratomon kívül vagy szándékosan megbántottam, bocsánatot kérek. És nem haragszom azon kevesekre sem, akik engem bántottak. Azt hiszem, békességben készülök a végső számvetésre, számadásra." („...mindig bíztam az emberekben...". Fodor Sándor íróval Molnár Vilmos beszélget)

Mindenek előtt ezért érzek ma különös késztetést kimondani azt, amire korábban még úgy látszik, „éretlen" voltam. Időközben ugyanis magamtól beláttam: nem lehet, mert igazságtalanság, egy ember életútját és munkásságát csakis a csúcsokkal mérni. Ahhoz pedig, hogy Fodor Sándor valóban megírhassa ezt a mások által is egyik legütősebbnek és legmélyebbnek tartott munkáját (a kritika azóta is egyvégtében engem igazol), el kellett követnie mindazokat a műveit, s velük együtt a tévedéseit is, amikkel aztán alkalma nyílott látványosan leszámolni. Azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen jóval sokunk előtt az élen járt és már akkor példát mutatott, hogyan kell az embernek őszintén, minden külső befolyástól függetlenül leszámolnia revízióra érett múltjával.

A Fodort sokkoló élmények, elérvén a „kritikus tömeg" állapotába, valósággal robbannak – és remekművet eredményeznek. Amihez hasonló még sokáig nem születik erdélyi irodalmunkban, sőt úgy tűnik, valahol még mindig az „éji homály" takarja...

Most, amikor az írói-közemberi visszapillantások, memoárok kényszere mifelénk is kezd beérni, Fodor Sándor harminc évvel ezelőtti vállalkozása nemcsak immanens érték, hanem módszer és minta is egyszerre, de sajnos, kevesen ismerik föl. Pedig a hetvenöt éves születésnapja kapcsán készített interjúban (Tibori Szabó Zoltán: Az embernek előbb magába kell néznie, avagy Hatan voltunk urak, plusz a páter. Beszélgetés Fodor Sándor íróval. Szabadság, 2002) olyan kikezdhetetlen erkölcsi fölénnyel szól Fodor a farizeusokról és a mindig mások fazekába kukkantókról, hogy érdemes megjegyeznünk: „Az embernek mindenek előtt magába kell néznie. S miután magában tisztázta a dolgokat, akkor egy kicsit körülnézhet a társadalomban, a társai között és a szakmában is... A szembenézés soha nem árt, de önmagunkkal kell kezdeni. Van egy kiváló tehetségű barátom, aki annak idején nagyon tisztességesen viselkedett, ám akinek egyetlen emberi gyengéjét nem tudom elnézni: állandó jelleggel a mások múltjában, a mások helyzetében turkál, mintha neki nem lettek volna kompromisszumai. Ezt a fajta szemléletet nem szeretem. Ha valaki a múltjával, önmagával nem hajlandó szembenézni. A más múltjával, a tiéddel, azzal igen, azzal szembenéz!"

Ezt a leckét soha nem felejtem el, s nem szégyellem bevallani, hogy jórészt Fodor Sándortól tanultam. Azt viszont ma is röstellem, hogy ennek megvallására csak most, a nyolcvanadik születésnapon került sor.

Cseke Gábor


Mellékdal a Fellegvárról

Egyik sétányáról nézzük a várost. Ha már ilyen magasan vagyunk, mi másról beszélgethetnénk, mint a szülőföldről, az annyiszor bebarangoltról, és énekelni is kezdjük – Sándor bácsi egyik kedvencét – a Repülj, madár, repülj… kezdetű dalt.

Régi történetet is elmesél, arról, hogy miként írt megrendelésre verset egy pásztornak a szentimrei Büdösben. A Menaságon hagyott asszonya után vágyakozó valakitől megtudta, hogy íróember érkezett a Hargitára. Sándor bácsi hiába magyarázta, hogy ő nem költő, a pásztor nem tágított. Ha menasági, a dallam megvolt. Nem került különösebb nehézségbe néhány sort úgy alakítani, hogy legyen a pásztornak saját éneke, amivel onnan gondolhat féltett párjára. Egy fél sajtot ért az a néhány sor. Aligha fizették volna jobban meg irodalomból élők a „költőt."

Évike sírjától érkeztünk ide. A síron Puskás Sándor szép szobra őrzi annak porait, aki mint hajdanán Kőmíves Kelemenné a várat, hamvaival kötötte örökre össze szüleit, hogy testvérének, Eszternek és gyermekeinek mindig legyen hívogató fészek.

Sándor bácsi íróasztala fölött van egy szép festmény. Festőművész hitvese, Éva néni festette. A képet onnan Fentről rendelték. Az utolsó délután a kórházi ágyról kérte Évike édesapját, hogy kergesse el az ablakpárkányról a két fekete madarat. Még vissza sem ért az ágyhoz, Évike mosolyogva intett az ablak felé. A hollók helyére fehér galamb libbent.

– Négyszáz lépés – mondja Sándor bácsi – pontosan négyszáz lépés házunktól a sír. Agyérgörcsöm óta a kötelező napi sétám útvonala. Tudod, azt szerettem volna, hogy legyen erőm kiegészíteni az írásaimból kicenzúrázott részeket, kijavítani a javítanivalókat. A Mária lábától a sündisznóállásig című regényem esetében sikerült. A többi immár örökre elmarad. Tisztában vagyok magammal, készen állok, félelem nélkül.

Egy kedves hölgy siet felénk, születésnapja alkalmából köszönti Sándor bácsit.

Arrább lépek, és újra látom a képet, amikor pezsgővel koccintottunk a 80 esztendőst éltetve, miközben Éva néni kedvesen még megjegyzi, hogy bizony, mintha feledékeny lenne férje, ugyanis állításával ellentétben írásait mindig elolvasta, még mielőtt valamelyik nyomdába kerültek volna.

Nézem a várost, és beúszik egy fénykép is: a Szent Mihály-templom ajtójában két fehérhajú karol egymásba. Nem kis dolog 1951-től együtt maradni. Még olyanoknak sem, akik a valamikori ajtószomszéd Raul Sorbanra, erre a minket, magyarokat oly sokszor – többször igaztalanul – vádlóra sem neheztelnek. – Nagyon félt. Valakik kézben tartották – mondta Sándor bácsi.

Mintha ott sem lenne lábunknál Kolozsvár, messze járunk. Csíksomlyón, Gyergyóban. A szülőföldön. Nem kell már féljenek, ha féltek volna a piros pettyesek a Somlyóban, a Baktában.

– Nem vágyom már horgászni. De Csík és Gyergyó embereire mindig szeretettel gondolok.

Közülük is a legmelegebben Tipetupára.

Bajna György


Fodor Sándor

Álom

Azt álmodtam, hogy felnőtt lettem. Elvégeztem a gimnáziumot, közben háborúba keveredtem, fogságba is estem, de onnan hamar szabadultam. Érettségiztem, beiratkoztam az egyetemre. Jól emlékszem, Bolyainak hívták az egyetemet és a román egyetemet is jártam, mert román nyelvtanárnak (is) készültem, ezt akkor Ferdinandnak, később Babesnek hívták. Már jócskán egyetemista voltam, amikor elvitték szülőfalumból, Mária lába mellől a barátokat, köztük gyóntatómat, Leánder Atyát is. Ez akkortájt volt, amikor már nem mentem gyónni, mert azt hittem, marxista vagyok, de nem voltam benne biztos. Nem is dicsekedtem vele, később kiderült, hogy jól tettem.

Azt az egyetemet is elvégeztem, állásba kerültem, szerkesztőségekben dolgoztam, kettőben is szép sorban. Megnősültem, és kislányom született, egy aranyhajú baba, majd úgy öt év múlva egy másik, huncutabb, mert az első egy valóságos kicsi angyal volt, – el is szállt tőlünk 18 éves korában: amikor ezt láttam, azt hiszem nyöszörögtem álmomban, de az is lehet, hogy sírtam. Miket össze nem álmodik egy gyerek!

Azt is álmodtam, hogy felnőttkoromban könyveim jelentek meg, de végig éreztem, ez valahol nem (egészen) igaz, és azt is álmodtam, hogy feleségemmel nagy szeretetben öregedtem meg, pedig…nem is tudom, mi mindent álmodtam még össze. Azt hiszem, mert az este sokat ettem: Édesanyámék vendégségbe mentek valahová, nekem azt mondták, ugye nem félek, hiszen már nagy fiú vagyok, és én nem is féltem – csak a vacsorára hagyott tejföles tehéntúró helyett töltött káposztát bányásztam ki egy fazékból, arra támadt kedvem, megkívántam, na. Azért álmodtam aztán én ilyeneket. Azt is, hogy öreg lettem, már 70 éves is elmúltam, felköszöntöttek, konyakot, bort is ittam, mint a felnőttek, és gyönyörű kitüntetést kaptam magyar címerrel a közepén.

Közben azt is álmodtam, hogy meghaltak a szüleim – érdekes, álmomban sokan haltak meg, amin csodálkozom, mert halálról, temetésről egyébként nem szoktam álmodni. Mondom, csakis a töltött káposzta miatt zagyválhattam össze annyit álmomban. Az egyetemet is sok-sok vizsga után elvégeztem, mindegyik sikerült és miközben ennek örvendeztem volna, eszembe jutott, hogy holnapra nem készültem hármasszabályból: Borcsa tanár úr, Gergely bácsi, majd megbökdösi bogos ujjaival az üstökömet és megszid. „Ebadta sündisznója!" Mondjam el neki talán, hogy miket álmodtam? Hogy tizenegy éves – első gimnazista létemre – hetvenéves is voltam? Hogy két unokát is álmodtam magamnak? Egy kislányt és egy kisfiút – mint a mesékben? Álmomban úgy szerettem őket, mint engem Vilmanéni nagymamám, akinek férje már régóta megette a borospoharat nagy jókedvében, és akkoriban Besztercén még nem műtötték a vakbelet.

Nem élt már Ludwig Grossvater se: Vele szilvát ráztam a kertjükben, Besztercén a budaki hídon túl, a Grossmuttert pedig még régebben eltemették, énnekem már csak ez az egy szem Vilmanéni nagyanyám van életben.

Úgy egyébként (máskor) álmodtam én ijesztőseket is, például le kellett ugranom a toronyból. Most nem kellett leugranom sehonnan. Elmondhatom, jobb sorsot álmodtam magamnak, mint amilyennel édesanyám szokott fenyegetni, hogy mi vár rám, ha nagy leszek és akasztófavirág lesz belőlem. Persze, csak olyankor jósolt nekem ilyeneket, amikor rossz fát tettem – vagy teszek – a tűzre, egyébként nem foglalkozik jövendőmondással.

Igaz, álmodtam magamnak bánatot is, például, amikor ott álltam a nyitott sírnál és előre hajoltam. Akkor, kétfelől megfogtak. Hogy juthat ilyesmi az ember eszébe? Kár, hogy a háborúban nem álmodtam magam tisztnek, vagy valami hősnek legalább. (És az is kár, hogy amikor egyetemistának láttam magam, nem mulattam nagyokat, mert azt álmodtam, hogy igencsak szegény diák, korgógyomrú legény vagyok. Bezzeg rokonunk, Bojtás Pista ő nagyokat mulatott, nem álmomban, hanem a valóságban, de róla nem álmodtam semmit.)

El ne felejtsem, hiszen fontos: szerelmes is voltam álmomban, nem is egyszer. Valódi házasságot is álmodtam magamnak, templomi esküvővel Kolozsvárott a Szentmihályban.

Azt álmodtam, hogy feleségem művész, szép képeket fest – én pedig író vagyok, ami aztán tényleg emeletes butaság még álomnak is, hiszen egy írónak sokat kell írnia, én pedig, ha nem lehetek tanár a szeredai gimnáziumban vagy aranygombos honvédtiszt – akkor inkább költő leszek. A versíráshoz nem kell akkora szorgalom és türelem mint egy történethez, vagy éppenséggel regényhez. Nemrégiben fogalmazást adott fel magyarból Pulchárd tanárúr, még pedig a tavaszról. Kérdeztem, versben szabad-e fogalmazni? Azt felelte, hogy aki verset ír a tavaszról – tízest kap. Így tettem, és megkaptam a tízest. Érdekes, hogy a nemrég írt versemnek csak az utolsó sorára emlékszem, így hangzik: „A gombák is kinőttek már, Fodor Sándor utánuk jár."

Egyébként álmomban is nagyon szerettem gombászni, akkor is, amikor felnőttnek, sőt öregnek láttam magamat. Felnőttnek lenni álmomban éppen olyan, mint gyermeknek, van benne öröm és bánat, szórakozás és játék, néha unalom is, csak az ember kevesebbet sír és kevesebbet fél, de ha mégis, akkor nagyon. Aztán el ne felejtsem – előkerült Leánder Atya, én pedig elkezdtem ismét templomba járni, talán azért is, mert valami nagy bánattól égett a halántékom.

Egy időben kutyám is volt. Bogyónak hívták. És sokat utaztam, jobban megtanultam németül, mint amennyire (édesanyámtól) tudok, sőt álmomban angolul is megtanultam – nyilván a nehéz vacsora következtében sajátítottam el egy olyan nyelvet, amit nem is tudom, hogy lehet megtanulni, mert az ember – ezt édesanyám mondogatta, ha az angol nyelv szóba került – angolul strimflit ír zoknit olvas. Ki érti az ilyet?

És jártam a világban mindenfelé, még Amerikában is megfordultam, de ott is kétágú a gatya. Olyan igaz és érdekes ez az álom, mintha tényleg megtörtént volna, bár néha olyan unalmas is, hogy álmomban belealszom az unalomba. Ilyenkor azt hiszem, könnyen fel is ébred az ember. Kiváltképpen, amikor hosszú utazást álmodunk magunknak és kérik a jegyeket… Édesapám annyit mind emlegeti nekem, hogy öreg korában nyugdíjas lesz, számolja is: még huszonkét éve van addig! Ezért aztán (mert csak ez ehet az oka) én is nyugdíjba mentem álombéli öreg koromban. Nem jó az, de rossz se. Csak egyvalamit sajnálok: Semmit sem álmodtam arról, hogy felnőttkoromban a csíkszeredai rom. kat. főgimnáziumban tanítok (pedig ha Isten éltet, ide visszajövök majd tanárnak!), de titkos tervem valóra válásáról se, hogy ha érettségi után eljutok Pestre, elvégzem a Ludovikát és fényes magyar honvédtiszt lesz belőlem. Ehelyett érthetetlen módon bakának álmodtam magam, igaz, hegyivadásznak, gyopárral a sapkámon. Nem emlékszem, hogy a háborúban ért volna valami. Pici sebet sem kaptam, igaz, úgy adódott, hogy én se öltem-bántottam senkit. Nem szeretek verekedni, elemista és óvodás koromban sem szerettem. (Még egy érdekes dolog:

Álmomban, már öregedőn kaptam egy gyönyörű, éles, csontnyelű bicskát, de csak halat takarítottam vele és gombásztam, botot vágtam magamnak és ettem vele. Mutogatni is szerettem, tetszett, amint mondogatják: látszik, csíki ember vagyok.)

Nem is tudom, mennyi mindent álmodtam még össze és álmodom tovább is, mert tessék elképzelni: még nem ébredtem fel! Álmodom tovább, de jól tudom: az ilyen hosszú álmokat az ember reggelre elfelejti: ezért írom le hamarjába még most, mielőtt felébrednék. Kiváltképpen, mert amikor felnőttnek és öregembernek álmodtam magam, nem is Csíkban laktam, nem tanítottam gimnáziumban és honvédtiszti egyenruhát se viseltem. Egy napig se. Kíváncsi vagyok, mi lesz majd belőlem, ha felnövök? Talán az se biztos igazából, hogy felnőtt is lesz belőlem, hiszen végigálmodtam már magamnak egy hosszú életet. Ez annyi, mintha leéltem volna.

Nagyanyám azt mondja, hogy kisgyerek koromban mielőtt kimondtam volna az első szót, de már értelmesen pislogtam, ha szóltak hozzám, mint minden apróság beszéltem a fákkal, virágokkal, állatokkal. Értettem ezeket és a magam – felnőttek számára érthetetlen gőgicsélésével válaszoltam nekik. Jó lenne visszaálmodnom magam egészen kicsinek. De sohase sikerül. Most úgy hiszem, nemsokára felébredek. Egy kicsit sajnálom, hogy így van, félek is tőle. Az ébredéstől. Amikor majd barátaim – mindazok, akik álmomban elhagytak –, játszópajtásaim várnak. De az is lehet, hogy Édesanyámék jönnek értem Nagymamával: ő majd kézen fog, mint egészen kicsi koromban, és elvisz a somlyói Máriához.

Kolozsvár, 2006.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kislanyazongroanal.blog.hu/api/trackback/id/tr61786943

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.