Fel is ültem a 9-es buszra, mert abba az irányba szerettem volna én is menni, amerre. hát dohszag volt a buszon, ázott dohos kabátszag, ázott fejek, tűnődő hangulat. rettentő lassan halad a kilences, az eső ellen néhányan a  dohosabbik kabátjukat vették fel meg  lehet érteni. hja, akinek több kabátja is van! az ne legyen elégedetlen. régi szobák régi szekrényenek szagában üldögéltünk cirka fél órát, aztán a fűtés hirtelen rákezdte, és többet nem lehett kilátni már az ablakon. akkor az emberek elkezdtek szagolni, nézelődni. egymást tetőtől talpig végigméregetni. egy néninek a homlokába csúszott a homokszínű horgolt sapkája, amolyan bohócsipka féleség. most egy másik buszra fogok átszállni, és kíváncsian várom, mi lesz.

a világ nyitott könyv. a természet nyitott könyv. légy tudományos fegyverzetedben sebezhetetlen. élj a mának.

metró: egy ürge látom, rá van gyógyulva az egyik lapostetű alakú szemeteskukkerra, persze, pisilt, pisilt, akkurátusan, dzsekiben, és körülbelül kétezer ember tülekedésében is olyan nyugodtan, amilyen nyugodt én soha nem tudtam lenni, és nem is leszek, mégha megnyerem a főnyereményt, akkor se. a buszon egyszercsak párbeszéd: otthagytam mindent, visszajöttem üzletkötőnek, nem szeretek főnök lenni. a buszvezetőnő gázt ad, beszélget tovább az előbbi mondatot a buszvezető fülke ablakajtaján besüvítő hölggyel, majd udvarisan elköszön mindenkitől.

 miért vihogott ma mökk mindenen? a világ vizes, életszag van, az automata forróvizet ad tea helyett, korrektul visszaad 60 forintot, aztán addig kuruttyol, amíg a portás ki nem jön az odújából, és fel nem húzza a szemöldökét, egészen  a haja tövéig, a homlokára, amelyet gondok szabdalnak, szabdalnak, szabdalnak. mökk nevet, csaó, mondja az automatának, hogy degelnél meg, hát nem veszek mostmár még kávét is, hogy megint becsapj. mökk mostmár nem hisz. automatáknak sem. együnk inkább bölcsészlabdacsot, kókuszba hempergetve. hogy volt!

mökk látott ma két öreget is. mindkettő kedvesen csoszogott valami felé, kit tudja. pulóverben. az élet. szereti őket mökk, mert sokat szoktak beszélni, mökk szeret hallgatni beszélőket,főképp mert akkor érzi, hogy nincs teljesen egyedül-mert a beszéd olyan, mint egy végeérhetetlen medvecukor-pertli, és édes, és sós, és vékony, és meglepő, és ragad, és fekete, és nyúlik, és nem ízlik, de kell, kell, mert különben talán a fejünkre esnének a csillagok. egyszóval mökk ma félt, mert ők ketten valahova néztek, ahova mökk nem mer nézni. fél, mert el fogja veszíteni őket, mert a szemük olyan érdekesen, tűnődve és kétkedően csillan, pont úgy, mint a hajnali fények, az ég alatt, amikor még alszik a város, alszik.