az, hogy valaki szakértője egy költőnek, én nem tudom, de ha meghal egy ilyesféle lény, az szomorú.
http://www.litera.hu/hirek/elhunyt-racz-christine-1967-2009
emlékére, költőjétől egy vers
Elnyilvánulás
Mint e mai idõn. És mely idõkbe
telt, míg ez az idõ elérkezett.
És megint annyi csak, hogy: “Nem örökre…”
És nem egyetlen, mi van mind “közötte”!
Kicsit VAGYOK, kicsit NEM LEHETEK.
A félig teli maszkok, mondja Rilke
(R. Gy. fordítása), nem kellenek.
Függönyöm ennyi: szinte ellebeg,
és mégis szilárd állag tartja össze,
függõleges sík, de mintha körözne.
Ezek nem látomások. Ne
m “való
világok”. Nem is részletezhetõen:
itt e függöny, kör fal, és fönn tetõtlen,
állnom nincs hol, nemhogy még megtetézzem,
kimondhatatlan? Nehéz MONDHATÓ.
Visszavisszhangzik a tanári szó,
versbõl. Tanárnõ kérem, én megértem,
vagy mint Rilke mondja – megint – “beértem”,
ez már magam fordítása, egészben:
“Virulni szép” (ezt akarja a jó
elit-nép, köz nép), “mi inkább beérnénk,
és ez homályt jelent, és fáradalmat”.
Társak, kik megfúrnak, vagy félrecsalnak,
menet közben elhagynak; hát ha végképp
megoldhatnám, én jól tudom végét:
a függöny áttetszõ és leheletnyi,
nem is test mögötte a túl-világ,
hagyom a rím s ritmus sorát,
azzal, ki társ – test, lélek, rend, miegymás –,
kéne végeznem az én Kváj Folyó
feladatomban, bele, szakadékba!
Veled, igen – ó, szent irodalom,
veled is, nagy lent ily hulltak karéja,
aztán majd magam folytatom,
míg vájja végül a sas, keselyû, héja,
mi volna dalom.
Elnyilvánulás! jöjj szent mindhiába,
nem írlak naggyal, nagyra – rég kivájta
szemem, agyamon át, és dehogy borzalom,
dehogy –, de hogy! mi volt szép buzdulása,
kezdete, ennek, ki az események,
látványok és vágyak csõrtömege.
Elõbb valamit, visszapergetésnek:
Ah, élj világ! Oly igen ellenemre,
mily felületleg látunk. Vakon: erre?
merre? miazmás a “mi az a lényeg?”
Ál-hitetlenségek
botladozása, még hogy mondható,
nem mondható, még hogy való, vagy épp “ál”,
máshoz se lennék. Napra nap lesétál
az égen (Jékely), a szakadékot
feltölti kotrógépek óriási
földmunkatömege, hova kilátni
lehet még függönyöm mögül,
mely valóbb valóm, ha a mondhatatlan,
ha a mondható, mire én beérnék,
a Szellemet is elfelejtve, képét
s lényegét, függönnyé válok, magamban.