kék színű autója van, jólápolt, és mosolyog az idegenre, aki épp előtte lép le az útra, a járdáról. és mökk bálványa rámosolyog, ú alakú bálvány, mökk megint látta, épp a folyóparti utcában, hátulról, őszül erősen, és mosolyog. ennyi. hihetetlen, mire nem képes mökk, ha a bálványáról van szó. képes nem tudni semmit, nem menni tovább a megismerés általa oly igen erőltetett útján, nem, mökk itt megáll, és bámul, mint a sülthal. mi lehet ennek az értelme? biztos egy indián tudná. egy igazi.

a telefon pedig alulról ázik a kamillateában. a kamilla, egyébként, mint vetemény is jelen van mökk lakásában, és igen hamar kidugja fél milliméteres kis zöldjét, ha elültetik, tudta meg mökk, igenigen. sírt ma mökk, dalokon sírt, mert más oka (amit hirtelen előkeríthetett, és mozgósítani képes lett volna), nem akadt, kérges, és kemény már mökk szíve, mint a kő. erre itt egy dal, valami vén dalos, valami közhelyeset énekel, és mökk zokog, mint a záporeső.

a házban továbbra is csend van. néha kihajít valaki egy-egy csikket, egy-egy képeslapot, aztán vigye a szél. ki lát az emberekbe.