mökk tanul. nincs ezzel egyedül, de vannak izzadtságszagú nebulók, pont itt mökk mellett, valami bonoimitátor, valami táncoskomikusnak hiszimagát-meg-eladja-is-magát, meg ilyenek. túl sok a jófej. nem kéne ennyi. kár volt ezért kilépni a fe fe fefee feketeségből. igen, szomorú. epigonok. karinthy. nevess.

a másik gondolat, ami mökk fejéből szivárog, mintr romlott hallé, hogy lehet, hogy nincsen is itten valódi gondolat bármire nézvést. lehet, hogy mi mindig csak kifele nézünk, kifele, el, messze. pedig ha lenéznénk, látnánk, hogy van lábunk. hogy az alatt föld van, abban porhanyós göröngyök, a porhanyós göröngyök között pedig ott van a mi életünk. ott lent. onnan azt fel kéne valahogy lapátozni, kedveskéim. rajt.

mökk szokott olvasni, de leginkább elalszik mostanában a könyveken. a könyveket lapozni kell, és ez oylan ódon, ódon hangulatot kölcsönöz az így lapozgatva töltött óráknak, hogy mökk visszfelé kezd érezni, a távoli múltba,a mikor gyerekként nagyapja kis éjjeliszekrényén kutakodott, jó könyvek meg illatos papírok után. a papa mérges volt, a dohánya meg a papírja voltak a fix pontok az életében, az üvegen kívül, ezért az unoka ne kutasson vala a fiókban. az unoka persze kutatott. az volt a dolga. mindne unoka kutat. jó nézni. fiókok, papírok, könyvek.

altató mökknek az olvasás. ugye, nincs zaj, nem elektronikus a dolog, tartani kell a könyvet, néha kiesik mökk kezéből, le az ágy mellé, az almacsutkák és a használt ezaz mellé, mindenféle dolgokat használ el az ember, morfondírozik mökk, azt hittük, a könyveket nem lehet. lehet? nem lehet? mökk alszik.